Nem terveztem bejegyzést írni.
Elmúlt dél. Nem vagyok jól, itthon ülök, pizsamában az asztalnál; és azt érzem, hogy írnom kell.
Tegnap volt 2020 első Fitt szezON edzése. Nagyon szeretem a csapatot, elképesztően különböző egyéniségek alkotnak mégis egy nagyon klassz egységet. Mindig mindenki mosolyog, nyíltszívű, barátságos. Az jön le, hogy mindenkinek kerek az élete, minden rendben van.
Aztán kiderül, hogy baromira nem.
Nem először fordul elő, hogy valamilyen megérzés folytán ráírok egy vendégemre és kiderül, hogy élete egyik legnehezebb időszakát éli át. Válás, kórházi kezelés, vagy épp haláleset.
Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire nem ismerjük a másikat, úgy, hogy heti két alkalommal találkozunk is; és mennyire fontos, hogy tényleges kommunikációt folytassunk azokkal az emberekkel, akikkel (akár csak munka kapcsán is) rendszeresen kapcsolatban állunk. Mennyi minden állhat egy késés, egy hibásan leadott prezentáció, egy ingerült megnyilvánulás, vagy egy pár napos szabadság mögött.
Esetleg mennyivel másként tekintenénk a másikra, ha ezekkel valamennyire tisztában lennénk.
Magamból indulok ki. A VIVA tévé castingjának utolsó, egyben legfontosabb fordulójára (nem akartam, de végül) úgy mentem el, hogy 2 nappal korábban hunyt el a nagypapám. Ezt természetesen senkinek nem mondtam, nem az ő gondjuk, nem tartozik rájuk, nem terhelek vele senkit és nem mentegetőzöm előre, de utólag sem, ha emiatt nem úgy teljesítek, ahogy az (magamtól) elvárható. Ráadásul Siófokra mentünk, a teljes stáb, közösen egy busszal. Mennyivel könnyebb lett volna, ha csak be kell mennem a stúdióba és 10 perc alatt végzem, ehelyett az utazást és a többiek felvételeit is végig kellett várni. Mindenki jókedvűen mókázott, én nem szóltam egy szót sem, elvoltam a kis világomban. Amikor azt mondták, „te következel”, felragasztottam a legszebb mosolyomat és elsőre felmondtam a konfokat. Emlékszem, milyen döbbent arccal nézett egymásra a szerkesztő és az operatőr: „szerintem jó volt”; „szerintem is”; „akkor ez ennyi volt, köszönjük”.
Ennyi év elteltével azt mondom, nem feltétlenül cselekedtem helyesen.
Nézzük a másik oldalt. Mit láttak belőlem? Mit gondoltak rólam?
Gyakorlatilag megpecsételtem az első benyomást magamról. Nem mókázik velünk, nem csapatjátékos, derogál neki velünk beszélgetni, nem vagyunk neki szimpatikusak… Ilyen következtetésekre jutottak. Ha csak annyit mondtam volna nekik, hogy ne haragudjatok, szimpatikus az egész társaság, de most nem tudok veletek együtt örülni, mert családi tragédia történt, valószínűleg együttérzést váltok ki belőlük.
Szándékosan egy fordított példát hoztam. A magába zárkózás és a mosoly is rejthet titkokat.
Mi a megoldás?
Szerintem a legtöbb ember hallgat, ha baj van.
Az is normális reakció, ha nem akarunk tapintatlanok lenni és nem kérdezzük meg, hogy mi a baj. Vagy, nekünk is megvan a magunk gondja és nem szeretnénk plusz terheket.
A megoldás az, hogy ne felejtsük el, hogy mindannyian emberek vagyunk!
Vannak gondjaink, talán hasonlóak is.
(És milyen jó lenne, ha ezt egy-egy komment megírása előtt is mindenki végig gondolná.)
Szép napot Mindenkinek!
KishowTime!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: